ARATÁS

Már este előkészülőben voltak,

a rozsszalmából kötelet sodortak,

a szalma elébb jó ideig ázott,

hogy ne törjék az erős mozdulások,

a kasza fenve, markot les a sarló,

és meztéllábról álmodik a tarló,

lepihenőzve várták, nyugva bajjal,

hogyan ébreszti szándékuk a hajnal,

én este már a követőjét tudtam,

úgy álmodtam, hogy alig is aludtam,

és jött a kasza íves suhogása,

a szálanként hasaló búza sárga,

s mint aki Istent kérte napra kölcsön,

lágy ritmus ringott marékban a földön,

s hogy maradjon a kalász-sárga nyárból,

az izzó nap is vesztett iramából,

kész csoda volt meghajladozva menni,

s mert én se, így hát nem fáradt el senki,

már nem emlékszem rá, hogy épp lelépték,

de pont középre húzódott a mérték,

s a hajnaltól az estig tartó béke

vegyült a tarlót őriző kepékbe,

a tábla végén kilestem a fákat,

hogy miként őrzik tikkadtan az árnyat,

a tövüknél kis öblöt földbe véstek

a vizet bújtató cserépedénynek,

én szóra vittem, lesve hogyan békül

a porba mártott arc a hűs edénytől,

a munka ment, a verő nap se bánta,

hogy rákapott az izzadtság szagára,

a csöndet lestem, s nem értettem végképp

a nagy fáradtság hogyan is lett szépség,

és haza tájt csak két tehenünk se tudta,

hogy miként kapott szekerünk az útra,

és mint akik a felhők szélén járnak,

friss fuvallatnak éreztem az ágyat.