2015. október 8., csütörtök

Egy mondat




Eltékozolt nyugalmadért,
e fojtogató lázálomért
vacogtál, hazám, mindig
minden ízben.


Nem a vonat kereke, hallod,
a szíved, mi erre kattog:
feloldódhatsz egy még-ben,
a zord lélek-hökkenésben.

Tányérban és pohárban,
mindegy miben,
miféle múltban,
miféle másban.

Figyelj kicsit, fiad vagyok,
félek, pedig okom nincsen,
botor, bérelt a népem,
kolompja nehéz kincsem.

Itt élek, látom a helyet.
Hogy a nemzeti rácsot
a boldog tévelygés helyett
az égig növesztenéd.

Az alázat gödre belül,
s a tudat hulla benne,
„nem gyávaság ez”
súgja a régi barát,
ki az, ki „önmagával
verekedne?”

Ha zsarnokság van,
elég a térkép a tájra,
éhező cigánynak ring
közel, mint a gyümölcs a fán,
a halála.

A sírig-szolga
szabadságát hordja
időről-időre vissza,
elé, alá, ha rászakad.

S örömében felsikolt,
ha mint a szög,
kiveri a kopasz drótot
tanyája körül a borosta.

Zsarnokunk belülről vezérel
bűnös ez, mint a többi nép,
csak nem emlékszünk,
miben vétkeztünk
hol miért és miképp.

„Én is tenném, tudod,
csak családom van”,
kujtorog a rohadás, unod,
pedig mindig mindenben ott van:

a kihúzott szóban,
a fröcskölő nyálban
az utcán oly halkan
– és oly ritkán hallható –

ne tovább!-ban

a csak vakkanó ne-ben,
a reszkető nyárban,
a téren oly unottan,
s oly hamar elhaló

akarásban,

abban a segítésben,
abban a kár-ban,
abban a fölösleges,
szavát hajnalig csorgató

maradásban;

s mintha magától lenne,
végül
minden szent elterül;
zsarnokot, zsarnokot minékünk,
s a haza fény… aztán elszenderül.

Nincsenek megjegyzések: