„ A világon mindenben él valami lélek. Talán ezért is indult neki gyalog a világnak. Gyalog, mert így minden léptével tanulhatott a hosszú poros úton. Olyat is, mit más nem is sejthetett időről, fényről, emberről, sorsról. Amit más nem észlelhetett szépségről, fájdalomról, búcsúzásról. A mostról, ami csak most van, s a végtelenről, mely tenger és ég. A fürdető zápor, a jeges szél, vagy az égető na

p heve - mitől olyan lesz az ember, mint az acél. Nyisd az ajtót, csukd, indulj, menj, ne nézz vissza. Egy férfi sosem néz vissza. Ez viszi tovább az eredeti és csorbítatlan lelket, melyben a nap fénye ragyog, s melyet folyton felfelé űznek, nem hagyva nyugodni egy pillanatra se.”
(Garas Dezső – Ecset és zongora: Záró kép)