Pirkadat kezdetén, mikor csipked a hűvös a lenge ing alatt. Komótosan
lépdelve, szinte már pihenve. Nem sietve, minden pici rezdülést
barátsággal figyelve. A lassan erősödő tiszta fényben, olyan a
természet, mintha pihenne Isten, miután megteremtette az emberi világot.
Ilyenkor erősödik az érzés, fokozatosan, lágyan, de egyre
kikívánkozóbban, hogy meg kell örökíteni mindazt, ami van, ami szép.
Mindent ami érzéseket kelt. Továbbadni másoknak, érezzék ők is. Érezzék
és lássák, mit fest a fény, s mit látok én. Kis fantáziával is
beleélhető piciny világunk, abba a másikba. Abba a nagy végtelenbe.
Amely egyébként mindenkié, csak egyénenként másként látjuk. Más
szűrőkön. Mert mindenhez kellenek az érzések. Ha némely negatív érzést
semlegesíteni lehet egy pillanattal, melyet megmutathatok és ez magamból
is árad, akkor már megérte a kattintás. Megérte, hogy világgá
kürtöltem, nem csak azt a kis momentumot, hanem az éppen aktuális
érzésemet. Is. Napközben, mikor már a bensőt is átmelengette a kellemes
fénysugár, azon morfondírozok, ha Isten lehetnék, hagynám, hogy a világ
önnön magától teremtődjék. A lassút felváltják a határozott léptek.
Intenzívebben figyelve, még több dolog tűnik szembe. Szaporodnak,
változnak vagy éppen eltűnnek. Minél hosszabb a megtett út, annál
biztosabbak a léptek. Most már tapasztaltan, bátran igyekszem a
naplemente irányába. Megvárjuk azt is. Mert kell az is. S, ha lesz még
rá erő, becserkészem az éjszaka fényeit is.
http://gonzovilaga.hu/blog
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése