Nyári szerenád

A növő búza tejes szára egyengeti derekát,

árnyékában tücsök hűsöl, kérkedik a szarkaláb,

csipkézett virágját nyújtja – tán a könnyű égre fel!

Pipacs lobban s ráfonódik szelíden a kutyatej.

Apró világ, gyorsabb ritmus, itt a földhöz közelebb –

végigdőlök, fonjatok át, elpihenek köztetek,

s nevetek, amíg riadva tücsök pattan, menekül,

s meg-megborzongok: az ingem átizzadt hátamra hül.

Fonjatok át, gondra hajszolt lelkem már békét kíván,

s élni úgy, mint pipacs, tücsök, s a könnyelmű bonviván

frakkos szöcske – ó, felejtett, elveszített szép idill!

Apró táncok, csipkék, lángok, és a giz-gazok cirill-

betűs rajza, eltékozolt, tiszta emberi derű!

Csillagnéző életünkben bonyolult az egyszerű,

és az álom, ó, az álom, szigorúbb lett s mint a fagy,

illesztget már vágyaimra hűvös üveglapokat.

Ember vagyok, emberarcom álmaimmal glóriás,

fel kell állnom közületek – ügyefogyott óriás!

A növő búza tejes szára egyengesse derekát,

hűsöljön az apró tücsök, kérkedjen a szarkaláb,

csipkézett virágját nyújtja nyári könnyű égre fel,

pipacs lobban s ráfonódik szelíden a kutyatej.